André Léonard: Miért hiszünk? - A hit érvei

André Léonard: Miért hiszünk? – A hit érvei

André Léonard: Úgy mutatassuk be keresztény hitünket, hogy figyelembe vegyük a mai ember jogos igényeit. Bodnár Dániel André Léonard brüsszeli érsek könyvét mutatja be.

A könyv szerzője Brüsszel érseke, napjaink egyik legnagyobb kihívásának nevezi, hogy úgy mutassuk be a keresztény hitet, hogy figyelembe vegyük a mai ember jogos igényeit.

A belga főpásztor kifejti: a hit sokkal messzebbre mutat, mint egy értelmiségi ügy, de nem nélkülözheti az értelmet sem. „Az értelemnek fel kell fognia, különben elvész.” A mai korban éppúgy szükség van a hit védelmére, mint bármikor a történelem során. Annál is inkább, „mert napjainkban erősen ki vagyunk téve az irracionalizmus különböző formáinak, melyekbe a tudomány és technológia racionalitása elől kultúránk sokszor menekül. Mindez pedig nagylelkű, sőt ájtatos volta ellenére is veszélyes.” André Léonard tényként állapítja meg: ma még Nyugaton nem tartunk a keresztényüldözésnél, a világ bizonyos részein viszont igen. Ám a valódi keresztény remény „már itt és most, a kiábrándult világban gyakran provokációnak számít és igazolásra szorul.”

A szerző figyelmeztet: világosan fel kell ismernünk, hogy ha alaposan elmélyedünk az emberi lét értelmének vizsgálatában, egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor azt kell mondanunk: „Jézus Krisztus vagy semmi… Vagy létezik Isten és Jézus Krisztus valóban az Isten Fia, aki emberré lett, emberi sorsunkat magával vitte a keresztre és feltámadásával megnyitotta számunkra a soha-el-nem-múló életet, vagy pedig egyenesen az abszurd felé tartunk, ha egyáltalán még nem vagyunk ott.”

André Léonard vallja: istenhit nélkül nem lehetséges a Jézusban való igaz hit sem, s ugyanígy, a Jézusban való hit nélkül nem lehetséges az istenhit. A kettő elválaszthatatlanul összetartozik. A szerző nem állítja, hogy csak a keresztény hiten belül létezik az Istenbe vetett hit, hiszen ez ellentmondana a történelem tényeinek, „amelyek közül a legfigyelemreméltóbb Izrael kristálytiszta monoteista hite.” Azt viszont határozottan állítja, hogy „szilárd, időtálló és teljes hit Istenben, ami képes magában foglalni teljes emberi mivoltunkat, legvégső fokon csak a Jézus Krisztusban való hit által lehetséges.”

A belga főpásztor a négy evangélium alapján mutatja be, hogy Jézus alakja – ahogy a nagy svájci teológus, Hans Urs von Balthasar nevezte – oszthatatlan „atomot” alkot, amely három abszolút egyedülálló lényeges vonásból áll, s ezek egységben vannak egymással. Jézus alakjának az első jellegzetes összetevője az az igény, amelyet mind szavaiban, mind cselekedeteiben ő maga támasztott alá, hogy Istennel egyenrangú. Ez pedig egyedülálló az emberiség történetében. Jézus az egyetlen ember, aki józan ésszel „megkövetelte” az Istennel való egyenrangúságot. A „megkövetelte” szó azonban idézőjelbe teendő, mert „ez az igénye egyáltalán nem emberi fennhéjázásból ered, hanem éppen ellenkezőleg, a legnagyobb alázathoz kapcsolódik.” Jézus személyiségének második vonása, hogy bár ő az egyedüli olyan létező, akit isteninek tartanak, mégis, a keresztény vallás „állítani merte szégyenteljes történelmi halálát.” Krisztus alakjának harmadik vonása pedig az, hogy ő az egyetlen olyan személy a történelemben, „akiről életük feláldozása árán tanúk állították, hogy Isten föltámasztotta a halálból.”

A kereszténység és a többi vallás közötti különbséget illetően a könyv szerzője rámutat: a keresztény hitnek az alapvető történetisége, belső és elidegeníthetetlen kapcsolata a fontos eseményekkel az, ami a kereszténységet lényegében különbözteti meg minden más tudatos vagy tudatalatti emberi kitalációtól, amellyel egyesek azonosítani akarnák. „Egy egész világ választja el a történelem eseményeibe ágyazott keresztény hitet és a régi vallások időtlen mítoszait, amelyben a történelem nem más, mint elbeszélés felületes látszata! Mekkora távolság van a zsidó-kereszténység, melynek a tartalma meghatározó eseményekre épül (Egyiptomból való kivonulás, Jézus élete és halála), és a többi vallás között, amelyeknek bizonyára van történelmi eredete, és nevezetesen, néha időben datálható alapítója, de amelynek lelki fejlődése elkülöníthető ettől az eredettől, elválasztható az alapítójától, és egyszerűen az emberi vallásosság általános törvényéből ered!” Ezzel szemben a kereszténység teljes egészében elválaszthatatlanul kötődik központi tárgyához és alapítójához, Jézus Krisztushoz. Kereszthalálával majd feltámadásával Jézus az egész emberiség Üdvözítőjévé vált, ezt pedig egyetlen vallásalapítóról sem állították híveik, majd követőik. Az evangéliumok számára viszont Jézus az Úr, „aki halálából feltámadt és örökre élő, olyannyira, hogy a húsvét előtti Jézus csak a húsvét utáni Jézusban nyeri el teljes nagyságát, aki természetesen ugyanaz; de ugyanaz végső létmódjában és teljes feltámadt valóságában. Ez, ami egyedülálló, és ami alapjában véve megváltoztatja a történelmi objektivitás megszokott kritériumait.” A kötet szerzője XVI. Benedek pápával együtt vallja, hogy a történelmi Jézus és a hit Krisztusa között teljes egység van, de „Nem az evangélisták zsenialitása lenyűgöző, amivel megalkották volna a hit Krisztusának alakját, hanem pontosan a történelmi Krisztus volt olyannyira emberien és istenien zseniális, ahogy az evangéliumok írtak róla.”

André Léonard külön elemzi a tanítványok magatartását Jézus feltámadását követően, hangsúlyozva: ha ez nem valós tapasztalaton alapult volna, a megfélemlített apostolok nem mertek volna ilyen kockázatos és provokáló állítással – az elárult és hatóságok által halálra ítélt Mester visszatért –, előállni, ami ráadásul futótűzként terjedt, s az üldöztetések ellenére is egyre csak gyarapodott Krisztus követőinek a száma. Ha Krisztus nem támadt volna fel valóban, akkor a megtorlástól rettegő tanítványok nem vállalták volna annak kockázatát, hogy az erőszakos és őket fenyegető hatalommal szemben hirdessék az evangéliumot, fáradhatatlanul járva az akkor ismert világot, akár az életük feláldozása árán is. Márpedig pontosan ez történt, János kivételével valamennyi apostol vértanúhalált halt.
A szerző szerint ha a kereszténység az istenkereső emberi vallásosságnak csupán egyik formája lenne a sok közül, „beleeshetne misztikus álmainak csapdájába.” Ám mivel lényegileg kötődik a történelemhez, „kevésbé értendő úgy, mint az ember istenkereső kalandja, hanem inkább úgy, mint az Isten emberkereskedő kalandja… A kereszténység nem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Egyszerre igaz, a tényleges történelem teljes komoly igazságában, és szép, Isten teljes ragyogásában, aki egészében megmenti az embert.”

Brüsszel érseke kitér a csodák hitben betöltött szerepére is, hangsúlyozva, hogy a csoda a megváltó Krisztus valóságának egyfajta külső, objektív tanúsítása. Létezik azonban számunkra egy másfajta jel is, ami bizonyos értelemben csatlakozik a csoda objektivitásához és az emberi szív bensőségéhez, ez pedig a hit szubjektív igazolása, rajtunk kívül álló személyek, a szentek által. André Léonard az emberiség történetének ritka gyöngyszemeinek nevezi a szenteket: „A szent egész lényével az isteni szeretet felé gesztikulál, aki a kereszten átadja magát. Továbbá óriási különbségeik ellenére minden szent közös vonása az az alázatosság, ami központjukat önmagukon kívül helyezi, erkölcsi és aszketikus törekvéseiket is beleértve, s életüket tiszta útjelző táblává teszi egy rajtuk kívül álló központ felé…, Isten bolond szeretete felé, amely Krisztusban belép az emberi természetbe…Miközben Istent dicsőítik, a maguk módján mindannyian hozzájárulnak a világ megmentéséhez.” A szentek a hit igazságának élő bizonyítékai, „megmutatják, hogy Jézus előtt leborulni és mint Istennek, átadni létünket – értelemmel teli aktus.” Amikor felébred bennünk a pogány vagy az ateista, a szentek tanúsága „megkoronázza a hit alapjainak építményét… Nekik köszönhetően Krisztus alakjának ragyogása szemünk láttára egészen közeli fénnyé lesz.”

André Léonard hittel kapcsolatos érvei meggyőzőek, bárki felhasználhatja őket, ha vitába keveredik másokkal a kereszténység megítéléséről, azokkal, akik elutasítják Krisztust, vagy összemossák tanítását más vallásalapítókéval, hirdetve a ma oly divatos szinkretizmust. Az pedig, hogy a közelmúltban Brüsszel városának önkormányzata a muszlimok érzékenységére hivatkozva karácsonyfa helyett csak egy otromba műtárgy, úgynevezett télifa felállítását engedélyezte a belga főváros közterén, külön jelentőséget ad a kötet megjelenésének. Megnyugtató, hogy az Európai Unió fővárosában, ahol egyre kevesebb a keresztény hit gyakorlóinak a száma, a katolikus érsek sziklára épített hitével ennyire világosan és egyértelműen tesz hitet Jézus Krisztus világot megváltó, egyedüli üdvözítő voltáról (Szent István Társulat 2012.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír