A teremtés

A teremtés az emberi történelem kezdete. A Szentírás is a világ és az ember teremtésének leírásával kezdődik, amely egy igen kiemelkedő irodalmi alkotás, és Izrael népének a babiloni fogságban szerzett hittapasztalatát fogalmazza meg. Itt kezdett Izrael népe érdeklődni a világ jelenségeinek eredete után, és megpróbálta feltárni az ember világban elfoglalt helyzetét. Célja az volt, hogy a múlt feltárásával a jelenre hasson, állhatatosságra buzdítson, elmélyítse a hitet és megtérésre szólítson.
A Biblia teológiai igazságokat közöl az üdvösség történetének bemutatására, melyeket a hit fényében lehet értelmezni. A Szentírás nem természettudományos leírás, és nem történelemkönyv. A teremtéstörténet Isten nagyságának dicsőítése, és az ember istenképiségének megfogalmazása. A bibliai szerző a Szentlélek által foglalja írásba mondanivalóját, és az Ókori Kelet emberének tudásanyagával fogalmaz és magyaráz.
Isten örök szeretetével embert teremtett, hogy isteni életében és az örök boldogságban részesíthesse. Az embernek ajándékozta a növényekkel és állatokkal felékesített földet, és megbízta, hogy vonja uralma alá, óvja és felelősségteljesen gondozza azt. Ez az alkotó munka Istentől az embernek ajándékozott feladat.
Az első emberpár Ádám és Éva voltak, akiket Isten az Édenkertben helyezett el. Itt harmóniában éltek Istennel, egymással és a természettel. Azonban függetlenek akartak lenni Istentől. Ennek következménye a bűnbeesés lett, mellyel felborult a teremtés eredeti harmóniája: megromlott az Isten és ember közötti kapcsolat.

A teremtéstörténet az üdvtörténet kezdeteiről tanúskodik Izrael hittapasztalata alapján, mely folyamatosan a beteljesedés felé tart. Az ókori ember világnézete szerint mindent víztömeg vesz körül. A föld egy óceánban álló sziget, melyet oszlopok tartanak. A föld alatti vizeket alsó vizeknek nevezték. Oda képzelték el az alvilágot. Az égbolt felett van a felső vizek helye, és fölötte található Isten trónja, aki korlátok között tartja a felső és alsó vizeket, nehogy elpusztítsák a világot.
A Szentírás két teremtéstörténetben beszéli el a világ eredetét. Az első teremtéstörténet arra a kérdésre ad választ az embernek, hogy honnan van a világ? A rendezetlenségből, vagyis káoszból hogyan keletkezik rendezettség, azaz kozmosz?
Izrael hittapasztalata szerint elég volt az Isten szava, hogy a világosságot, a földet és a növényeket létbe szólítsa. Az ókori Keleten a szónak nagy hatékonyságot tulajdonítottak, főként, ha áldással volt kapcsolatos. Izrael fiai a Tízparancsolatban és a próféták szavaiban is találkoztak Isten szavával. Isten szava a teremtéstörténetben egy teljesen szabadon és előre elhatározott tervet valósított meg.
A teremtés történetének a Teremtés könyve 1. fejezetének 1. versétől a 2. fejezet 4a verséig terjedő költői elbeszélését „hatnapos teremtéstörténetnek” nevezzük, mert a teremtő munka a hatodik napon befejeződött. Idegen szóval „hexaémeron”, ami a görög hex=hat és hémera=nap szavakból tevődik össze. A történet kiindulópontja Izrael hittapasztalata, mely szerint az ég és föld teremtése Isten műve. Az „ég és föld” kifejezés a héber nyelvben a „minden” szóval egyenlő.
Az első teremtéstörténet leírásában az első három napon a szétválasztás történik. A világosságot elválasztja Isten a sötétségtől az első napon, az égboltot és az alsó és felső vizeket egymástól a második napon, valamint a szárazföldet a tengertől a harmadik napon. Ezen a harmadik napon megkezdi a felékesítést is: növényeket teremt a földre.
A következő három napon kiteljesedik a felékesítés. Ekkor Isten égitesteket helyez az égboltra a negyedik napon, majd tengeri állatokat, madarakat teremt az ötödik napon. A hatodik napon a szárazföldi állatok is megjelennek, és amikor mindez elkészül, a felékesített földre Isten megteremti az embert. A teremtő tevékenység a hatodik napon lezárul. A hetedik napon a Teremtő megpihen, mert ez a nyugalom napja.
Az első teremtéstörténet fő mondanivalója az, hogy Istenen kívül nincs más istenség, csak teremtett lények léteznek. Kultikus tisztelet tehát nem illeti meg őket, ez egyedül csak Istennek szólhat.
A teremtéstörténet a teremtettséget hangsúlyozza egyrészt a csillagokkal kapcsolatban. Az égitestek nem istenségek, nem az ember sorsát határozzák meg, hanem Isten teremtményei, és az a rendeltetésük, hogy a nappalt és az éjszakát, az ünnepeket és az évet mutassák. Másrészt a teremtettséget hangsúlyozza az állatokkal kapcsolatban is. Az állatok is teremtett lények, helytelen tehát az Ókori Keleten dívó állatkultusz. Isten megáldja az állatokat, és az emberre bízza őket. Ez Istennek az állatvilágról való gondoskodása.
Mint az egész Biblia, úgy a teremtés is az emberért van, az embernek az Istenhez való viszonyát és a többi teremtményhez való viszonyát határozza meg. Az ember Isten képmása, csak Isten áll fölötte, és hatalmat kap a teremtés felett, hogy felelősséggel gondját viselje minden teremtett dolognak, melyet Istentől ajándékba kap a földön. Egy teremtmény fölött azonban nincs hatalma az embernek, és ez az embertársunk, mert ő is Isten képmása.
Az első teremtéselbeszélés a hatnapos teremtéstörténet, mely az egész Bibliának is a kezdete, magyarázatot ad a világ eredetére. Ebbe a történetbe belehelyezi a bibliai szerző az ember teremtését is, de szűkszavúan.
Az ember teremtéséről a második teremtéstörténet sokkal bővebben számol be, mint az első. A Teremtés könyvében a 2. fejezet 4b versétől a 25. versig található ez az elbeszélés. Célja megmutatni, hogy Isten akarata határozta meg az ember és a világ őseredeti kapcsolatát, ezt azonban az ember bűne elrontotta. Ezzel az okkal magyarázza a szerző az emberiség mai nehéz és szomorú helyzetét. Az ábrázolás képszerű, jelképekkel kifejezett.
Emberi mivoltunkat, mely csak az Istennel való kapcsolatban teljesedhet ki, Istenhez való viszonyunkkal összefüggésben lehet megérteni és magyarázni. A teremtésről azért kell beszélnünk, hogy feltárjuk az üdvtörténetet, és hogy az embernek Istenhez tartozását is kifejezzük.
Istent a teremtésből és az üdvösség történetének eseményeiből ismerhetjük meg. Isten jó, és az embernek jót akar. Ő üdvözítő Isten, aki közel áll népéhez és folyamatosan segít. A teremtéskor gondviselő tervével mindent előkészített az ember számára, de adományaival feltételeket is szab. Az embert a föld porából alkotja meg, aztán beléleheli az élet leheletét, és egy csodálatos kertbe, a Paradicsomba helyezi. Ezután az asszony teremtésével folytatódik teremtő tevékenysége, akit az ember „bordájából” teremt azért, hogy szeretett teremtménye ne legyen egyedül. Az asszony hozzá illő segítőtárs, aki az emberrel egyenrangú fél, és az emberi méltóságnak ugyanúgy részese, mint a férfi. A férfi és a nő egymásra utaltak, és a házasságban találnak egymásra és teljesednek ki. Ez Isten akarata. Az oldalbordából teremtés az összetartozást fejezi ki.
Az ember a teremtéskor Istentől meghívást kapott a világ szolgálatára, beleértve embertársainkat is. A szeretetre szóló meghívásra válaszolnunk kell, mégpedig a felebarátaink iránt tanúsított szeretetteljes magatartással, mert az ember élete Isten akaratából a szeretetben teljesedik be. Az emberi élet végső célja az, hogy Isten örök boldogságának részesei legyünk.
Isten a teremtéskor megadta az embernek a paradicsomi állapotot, vagyis az eredeti épség állapotát. Ez azt jelenti, hogy az ember a megszentelő kegyelem és különleges adományok birtokában volt a Paradicsomban. Ezeket ingyenesen kapta Istentől ajándékként. Ura volt ösztöneinek, mentes volt a haláltól, vagyis az örök életbe nem a halálon át vezetett volna az útja.
Az ember kezdeti helyzete az Istentől ajándékozott „ősállapot” volt. Nem létezett semmiféle rossz a paradicsomi világban. Béke és harmónia uralkodott az Édenkertben. Hiányzott abból a világból a bűn. Pompás fák díszítették a kertet, melyeknek gyümölcse táplálékul szolgált az ember számára. Az élet virágzó volt, forrás tört elő, folyók szelték át és öntözték a kertet. A növényzet is csodálatos volt, ehhez kötődött az ember számára adott feladat és felelősség, a megművelés és megőrzés, ami által teljes az emberi élet. Itt állt a „jó és rossz tudásának fája” és az „élet fája”, melyen halhatatlanná tevő gyümölcs termett. Isten parancsa a fákkal kapcsolatban próbatétel volt az ember számára, de egyben kifejezte szabadságát is: választhatott a jó és a rossz között, azaz dönthetett Isten mellett, vagy Isten ellen. Istennel való kapcsolata tökéletesen harmonikus volt kezdetben az embernek, mert az Édenkertben Isten állandóan közel volt hozzá.
Az ember jelen helyzetét a kert elvesztése utáni állapottal magyarázzuk. Az ember megtapasztalja Isten büntetését, félni kezd Istentől, aki többé már nincs állandóan olyan közel. Az ember munkája sokszor eredménytelen, élete halállal ér véget. Az ember tehát bűnével elveszítette a paradicsomi állapotot. A bűn megfosztotta az ingyenes ajándékoktól és megsebezte képességeit. Isten öröktől fogva elhatározta a Krisztusban való megváltást, ezért az ember bukott állapota nem maradandó. Isten mindenkit üdvözíteni akar, és meg is adja mindenkinek az ehhez szükséges kegyelmet.
Magunkon hordozzuk a földi embernek, az első Ádámnak a képét, és az égi embernek, Krisztusnak, a második Ádámnak a vonásait is. Hajlamosak vagyunk a bűnre, de ez alkalom számunkra az erkölcsi küzdelemre. A kegyelem által elnyertük a fogadott gyermekség állapotát, és Isten terve szerint végső állapotunk az örök boldogság lesz.

CsatolmányMéret
forgatokonyv-a_teremtes-ok.doc56 KB