Az Ó- és Újszövetség istenképe

A történelemben sokféle módon próbálkozott az emberiség azzal, hogy megfogalmazza vallásosságát. Az emberi próbálkozások azonban csak töredékében tudták kifejezni az igazságot. Az összes vallásra jellemző egy „legfőbb lény” tisztelete, aki minden lét végső alapja. Az egyes népek elgondolásában ő az élet és halál ura, a világ alkotója és kormányzója. A különböző népek elképzelései szerint a legfőbb lény fölött nincs más úr. Lehetnek hozzá hasonló istenek, de alacsonyabb rendűek, az emberhez hasonlóak. A pogány vallások nem ismerték fel világosan Istent. Úgy vélték, Isten csupán nagyságrendileg különbözik a dolgoktól. Világból ellesett vonásokkal ábrázolták isteneiket, akiket halhatatlanoknak, de sebezhetőknek tartottak. Ezek az istenek feltűnő emberi vonásokat mutattak. A sok, egymástól független istenség elismerése a többistenhit, a politeizmus. Ez a zsidóságot körülvevő népekre volt jellemző. A zsidóság másként gondolkodott Istenről, sajátosan fogalmazta meg vallásosságát. Egyetlen, önmagát az embereknek kinyilatkoztató Istent ismert el. Ez a vallás az egyistenhit, monoteizmus. Istenre úgy tekintettek, mint aki transzcendens, azaz fel nem fogható, természetfeletti, aki hűséges népéhez, és célja az, hogy szeretetében és gondviselésében részesíthesse az embert. A bibliai „Isten” szó nem a különböző vallásokból kialakított istenfogalom, hanem Isten tárta fel fokozatosan önmagát az ember előtt a történelemben. Az „Isten” szó személynév. Latinul Deus, ami a nappal világosságára utal. Héberül Él – az erős, a parancsoló, többes számban Elohim - az igaz Isten neve. A Mózesnek adott kinyilatkoztatás utáni ősi ehjeh létigéből származik a Jahve személynév, mely annyit jelent, hogy „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). A magyar Isten szó az ős – régiesen is - szóból ered. Eredeti jelentése „atyácska” lehetett. A Jahve név tartalma: Isten megbízható szövetséges, Isten magától van, és minden tökéletesség megvan benne. Az Ószövetség Istene teremtő és gondviselő Isten Isten közvetlenül nem ismerhető meg: távoli, rejtettségben levő Isten, aki mégis közel van az emberhez. Léte teljesen különbözik az emberétől. Az Ószövetség tanúsága szerint Isten élő Isten, aki megszólítja az embereket, kinyilatkoztatja magát annak ellenére, hogy léte és tevékenysége a természetből is kiolvasható. Az Ószövetség legfőbb tanítása, hogy csak egyetlen Isten létezik. „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!” (MTörv 6,4). Isten az egész világ Teremtője és Ura, aki teljesen szabadon választotta ki magának a zsidó népet, meghívta őket és szövetséget kötött velük, hogy általuk az egész föld minden népéhez eljusson a kinyilatkoztatás. Isten jelen van, mielőtt még az emberi gondolkodás bármilyen világalapot keresett volna. Ott van, kiválasztja teremtményeit, találkozik velük, és szeretetében részesíti őket. Isten közeledésével megelőzi a saját képmására alkotott embert, hogy a találkozás, mely a teremtéskor eredetileg már megtörtént, a történelemben ismét létrejöhessen. Istennek az a szándéka, hogy a bűn miatt eltávolodott emberiséget újra maga mellé állítsa. Istennek nincs „szüksége” a világra, de szabadon és soha meg nem szűnő felségében jelen van a világ számára, mint a szeretet Istene. Szeretete megmarad akkor is, ha a nép hűtlen lesz. A büntetés azt célozza, hogy térjenek vissza hozzá, az élet forrásához. „Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek.” (Oz 2,16) Szeretetének a műve a Sínai-hegyen kötött szövetség. Ekkor lett Izrael fiainak törzseiből Isten népe. Isten nincs alárendelve a térnek, Ő mindenütt jelen van és működik, nincs földrajzi területre korlátozva. A természet erői engedelmeskednek neki, sőt Ő irányítja a történelmet is, tőle jön a bölcsesség, az erő. Nincs alávetve az időnek sem, ő az első és az utolsó, Isten királya népének. „Ezt mondja Izrael Királya s Megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs más isten.” (Iz 44,6) Isten népének atyja és szabadítója. „Könnyek között mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim elsőszülött fiam.” (Jer 31,9) Isten az Ő népének pásztora, aki erkölcsi állásfoglalásra késztet. „Az ember csak atyjafiához irgalmas, de az Úr irgalma mindenkit átölel. Rendreutasít, fenyít és oktat, aztán hazavezet, mint pásztor a nyáját.” (Sir 18,13) Isten népének orvosa, akihez mindig bizalommal odafordulhat népe, hogy segítséget kérjen a bajban. „Mózes az Úrhoz kiáltott: „Kérlek, Istenem, add vissza az egészségét!” (Szám 12,13) A szeretet ajándéka Isten Tízparancsolata, mely az Isten és embertársak iránti alapvető követelményeknek a foglalata. Isten szeretete főleg az igazak, a szegények és a gyöngék felé fordul. „Mert a te erőd nem a sokaságban van, hatalmad nem az erőszakosakban. Te az alázatosak Istene vagy, az elnyomottak segítsége, a gyengék támasza, az elhagyottak menedéke, az elkeseredettek szabadítója.” (Jud 9,11) Isten lényege az Ószövetség tanúsága szerint a minden értelmet meghaladó szeretet. „Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki.” (Oz 11,4) Az Újszövetség Istene irgalmas Atya, engedelmes Fiú, vigasztaló Szentlélek Az Újszövetség az Ószövetségre épül, de benne egészen új módon nyilatkozik meg Isten. Teljesen, fenntartás nélkül közli magát az emberrel, a maga teljességében ajándékozza önmagát, úgy, amint van. Megismerjük Istenben a három személyt: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Az Atyának ugyanis az az akarata, hogy a Fiú által a Szentlélekben megnyissa az utat az ember előtt a természetfeletti igazságok megismerésére és az isteni életre. Az Atya szeretetben belekapcsolja az embert a maga isteni életébe, mint irgalmas, szerető Atya. Jézus így mutatja be Őt, mert egyedülálló kapcsolatban áll vele. „Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.” (Mt 11,27) De Isten nem csak Jézus Atyja, hanem mindannyiunké, akik hiszünk Jézusban. „…Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek. Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved,” (Mt 6,8-9) Az Atya nem kímélte egyszülött Fiát, hanem elküldte a földre, hogy engedelmességével engesztelést nyújtson a világ bűneiért. Áldozatul adta oda Jézust mindnyájunkért, általa kiengesztelődött a világgal, és ebbe a békébe belevon minden népet és nemzetet. „Isten végtelen türelmében elnézte a korábban elkövetett vétkeket, hogy igazságosságát most kimutassa. Mert amint ő igaz, úgy akar igazzá tenni mindenkit, aki Jézusban hisz.” (Róm 3,25b-26). A Fiú, Jézus a második isteni személy, aki szavaival és tevékenységével gyökereiben újítja meg az ember gondolkodásmódját és életét. Isten közelébe visz bennünket, mert a vele való közösség egyben az Istennel való közösséget is jelenti. Jézus úgy viselkedik, ahogy csak Isten viselkedhet: megbocsájtja a bűnöket, parancsol a természetnek, gyógyít és feltámaszt, új erkölcsi törvényt ad, és egynek mondja magát az Atyával. Vele megkezdődött itt a földön Isten országának a megvalósulása. Arra biztat, hogy a földi boldogság helyett Isten országáért fáradozzunk, el is kísér minket ezen az úton. Az ima, a böjt és az alamizsna az út, amely Istenhez vezet, és az isteni szeretet parancsa: szeretni embertársunkat, mert a másik ember szeretete elválaszthatatlanul hozzátartozik Isten szeretetéhez, és ennek a hit és a szeretet cselekedeteiben kell megmutatkoznia. „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) Jézus szerint nem a törvény külsőségeit kell elsősorban megtartanunk, hanem elsősorban a szívünket kell Isten felé fordítanunk. Jézusban Isten maga közeledik az emberekhez. Istent soha senki nem látta, még az Ószövetség alapján sem lehet igazán megismerni, csak Krisztus által. „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1,18) Akik elfogadják az Atyát és az ő küldöttét, Jézust, azok elnyerik az örök életet. Jézus Krisztus a szeretet legnagyobb tettét hajtotta végre. Teljesítette az Atya akaratát, életét adta értünk. Őáltala, Ővele és Őbenne valósult meg a megváltás és az üdvösség egyetemes terve. A Szentlelket, a harmadik isteni személyt is megismerjük az Újszövetségben, akit Jézus az utolsó vacsorán ígért meg. „S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26) A Szentléleknek az feladata, hogy megszentelje a világot, és minden embert elvezessen az Egyházban Krisztushoz. Megnyitja az ember szívét, általa felismerjük Isten szeretetét. Létrehozza bennünk a képességet, hogy befogadhassuk Isten tanításait. „De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) A keresztények Istene nem magányos, egyeduralkodó Atya, hanem az egyetlen Isten, aki az emberrel párbeszédet folytat a Szentháromság szeretetközösségében. Aki hisz Jézus Krisztusban, az tudja magáról, hogy őt az Atya Jézus által a Lélekben magával az Istennel való életközösségre választotta ki. „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 3,16)

CsatolmányMéret
forgatokonyv-az_o-es_ujszovetseg_istenkepe-ok.doc59 KB